- Niky! Hahó! Jól vagy?? – kérdeztem ijedten, és mintha most hallottam valami motyogást. Vállat vonva nyugisan folytattam tovább a hajam vasalását, mert gondoltam hogy Niky valami olyasmit mondott hogy „aha”. Aztán hirtelen egy hatalmas nagy csattanás… A földhöz vágtam a hajvasalót és észtvesztve rontottam be a fürdőbe:
- NIKY!!!

Odarohantam hozzá, a szemei csukva voltak. Egy szál törülközőben feküdt a fürdő kellős közepén, körülötte szanaszét hevert mindenféle kozmetikai eszköz. Körömlakk, tusfürdő, testápoló, sok hülye krém, parfüm…
- Niky, Niky! Hallasz? – rázogattam, de nem reagált rá semmit – Niky… Ébredj fel! – szólogattam, mire mintha mocorogni kezdett volna, de utána ez is abbamaradt, és ugyanazt a pozíciót vette fel, ami az előbb volt

- Nikyyy ébredj máár! Mi a franc bajod van? – szólongatom tovább

Letörten néztem, nem tudtam hogy mi baja lehet. Nem akartam itthagyni, ezért nem mentem szólni a többieknek. Hirtelen a kádra tévedt a szemem, ami körül egy kisebb tócsa volt. Aztán újra Nikyre néztem. Erőteljesen néztem rá, mintha vártam volna valamit. Aztán nagyon hirtelen kipattantak a szemei. Én meg persze vagy másfél métert ugrottam.

- Úristen… - teszem a kezem a mellkasomhoz

- Klau?! – nézett rám furán

- Jól vagy? – segítettem fel

- Ő… Nem! – mondta

- Gyere ülj le – mondtam és visszamentünk a szobába – Szóval?

- Hát… először belefeküdtem a kádba, olyan jó volt, becsuktam a szememet, forró volt, az illat is jó volt. Végül elaludtam. Álmodtam valamit. Vagyis azt amit te is. És igazad volt, túl valóságos volt, hogy ne jelentsen valamit. Utána arra ébredtem fel, hogy majdnem megfulladtam a vízben, mert a fejem elmerült. – húzza el a száját – Utána mikor felértem, azt hittem ez is álom. De mindent láttam és éreztem. Éreztem hogy az nem álom. De magam előtt láttam mindenkit. Nem tudtam hogy kik azok, homályos volt… Csak sokan voltak… És párok meg… meg nem tudom – hajtja le a fejét – Aztán ijedtemben kimásztam a kádból magamra kapva a törülközőt, de szinte az a sok személy körülvette. Nem tudtam merre menni. Ott álltak körülöttem, nem értem… Mintha… Mintha egy horrorfilmben lennénk. Utánanéztem az amnéziának, és az emlékek nem így szoktak előjönni, hanem nyugis módon. De így… Ez félelmetes. Nah és utána meg suttogásokat hallottam. Megjelent még valaki. Ő is suttogott. Úgy éreztem hogy közelednek felém, de aztán eltűntek… és… és a többire nem emlékszek… - fejezte be végül

- Uh… Hát… ez durva – ennyit tudtam mondani – Lemondjuk a koncit és hazamegyünk – vettem a kezembe a telefont

- Héé, állj! Kizárt! Nem mondhatjuk le ezt. Ezt nem. Jól vagyok – tiltakozott

- De… - kezdtem bele

- Nincs de! Végigcsináljuk és kész. Kibírjuk – mondta ellentmondást nem tűrő hangon

- Hát jó… - sóhajtottam egy nagyot

Szóval végleg elkészülődtünk, összeszedtük a többieket, és már mentünk is a helyszínre. Még sminkeltek, hajunkat csinálták, másik ruhát adtak ránk… Már fél 8 volt. Mindenki izgult hogy vajon milyenek leszünk 1000 ember előtt. Összesen 10 + 1 számot kellett eljátszanunk egy 10 perces szünettel. Nemsoká eljött a 8 óra. Sürgettek minket. Egyre közelebb értünk a színpadhoz, egyre nagyobb volt a hangzavar. Üvöltések, sikítások. Kiértünk. Egy hatalmas nagy sikítás. Mind az 5-en nagyot néztünk. Másfél évvel ezelőtt, mikor a bandát megalapítottuk, még nem gondoltunk olyanra hogy valaha is 1000 ember előtt fogunk játszani. És most valóra vált, a már pici gyerekkori álmunk Nikyvel. Énekelhetünk. Ezek az emberek híres sztárként ünnepelnek minket, pedig még nem is vagyunk azok. Elkezdtünk játszani, a közönség elégedett volt, ez nagyon jól esett. Az egész konci nagyon hangulatos volt, mindenki jól játszott, kevés hiba volt, de azt nem lehetett észrevenni. Mikor vége volt a koncertnek meghajoltunk.

- Thank you! – mondtuk egyszerre Nikyvel, megint egy nagy sikítás, és lementünk a színpadról. Mindenki ölel mindenkit stb… xD Ezután még jött a party… Fúú… Hullák vagyunk. Mindig szívesen bulizunk, de nem egy konci után… Áh… Kínzás! Még ott jópofizni meg mindenki arcába vigyorogni… Miután ennek is vége lett, mentünk vissza a hotelba, végre. Egyből mindenki bedőlt az ágyba és aludt.

Reggel arra ébredtünk, hogy csörög Niky telójának az ébresztője. 11 van. Rendesen ébredtünk, nem álmodtunk semmit, minden normális volt, pedig már mindketten féltünk a reggelektől.

- Te is érzed? – kérdezem megszeppenve

- Mit? – vág ijedt arcot

- A semmit! – vigyorodok el

- Hülye! – vág hozzám egy párnát

- Vagy te – én – Nem álmodtam semmit és nem képzelődök

- Én sem – vont vállat

- Ez fura… Amikor külön vagyunk álmodunk, amikor meg együtt, akkor meg nem – gondolkoztam el

- Csak véletlen – Niky

- Ha te mondod – én

- Jah. – Niky

Ezután jött Jason, felöltöztünk, rendbe raktuk magunkat, ebédeltünk, pihentünk és olyan 4 fele indultunk vissza San Francisco-ba.

- Hát ez cool volt - Amy

- Jó sokan voltak – Alyson

- Jah, mindent beleadtunk – én

- Kár hogy már megyünk – Jenny

- Hát ja, még én is szívesen maradtam volna – Niky

- Mennyi még hazaérünk? – Alyson – Az idefele utat végigaludtam – vág hülye pofát

- Durván 2 és fél óra, meg ilyenkor még nagyobb a közlekedés… Lehet még több is lesz – én

- Ohh, kár – Alyson

- Csak érnénk már haza, hulla vagyok – Jenny

- Mi is – Niky

A visszafeleút végére már csak Amy maradt ébren. Mikor odaértünk Amy és Jason keltettek minket. Mindenkit elvittek külön a lakásába, ahol a lakik. Amy Alysonnal lakott együtt, Jenny pedig egy pasival. Niky meg én pedig külön laktunk a szüleinknél… sajnos…  Mikor hazaestem olyan fél 7 körül volt, nagyon fáradt voltam, már semmihez sem volt kedvem, nem akartam semmit, csak aludni. Még én sem tudom hogy mi fárasztott ki ennyire.

- Hi… - mondtam szűkszavúan

- Szia, milyen volt a koncert? – anya

- Cső! – lépett elő tesóm is egy hatalmas chipses zacskóval a kezében, de már rohant is fel

- Jó – mondtam és fel is mentem

- Látom nagyon fáradt vagy – anya aggodalmasan

Nem válaszoltam semmit, csak mentem fel a szobámba, ledőltem az ágyamra ruhástól és már aludtam is. Szerencsére a koncertek utána napokon ki vagyunk kérve a suliból, szóval holnap aludhatunk. Nagyon jól aludtam este, reggel 10 fele keltem fel. Először is fürödtem egy jót, átöltöztem és lementem.

- Hogy aludtál? – kérdezte anya

- Anyaaa, fááájj a fejemm! – kiabál tesóm

- Nah ne! Ez is itthon van? Azt hittem ma nyugis napom lesz – nyűglődök xD

- Hát beteg… - anya felcsóválva

- Jah, látom… - mondom szemforgatva. Bekapcsoltam a TV-t, és egészen belemerültem a nézésébe. A vivára mentem rá.
”A Tokio Hotel 2009 áprilisában és májusában ismét Washingtonba, New Yorkba, Hollywoodba, Chikagoba, Dallasba, Los Angelesbe és San Franciscoba látogat.” – erről volt szó éppen. Most 2009 március vége fele vagyunk. A TH-ról eszembe jutott az álmom. Már 2 napja nem álmodtam… Lehet hogy tényleg nem volt semmi jelentősége, és ugyanolyan mint a többi álom…?! Viszont az csengett bennem hogy San Franciscoba is jönnek. Beugrott pár kép az álmaimból. Valahogy úgy éreztem hogy muszály elmennünk ahhoz hogy kiderítsünk valamit. Kell valami kiindulópont. És ha közünk van azokhoz a hülye emokhoz, akkor az úgy is kiderül. Most éppen Tokió-ban készült videókat mutattak a fiúkról. Egyszer én is el akarok oda menni… A gondolatmeneteimből a telóm csörgése zökkentett ki. Niky volt.

- Hy! – én

- Szijja! Nézed a vivát? – Niky

- Jah – én

- El kell mennünk arra a hülye kis koncira ha azt akarjuk hogy rájöjjünk valamire – Niky

- Pont én is erre gondoltam – mosolygok – Talizzunk

- Okay, és szépen felkutatjuk mindkettőnk padlását – magyarázta, mire én olyan egy értelmes fejet vágtam be xD

- Hö?? – lepődtem meg

- Keresünk újságcikkeket arról a bizonyos dologról, ami velünk történt – Niky

- Ő… Jah, jó. Ő… na mindegy – vontam vállat

- Akkor megyek hozzád 1-re – mondta

- Okay – én és letettem

Tovább néztem a vivát, de már kezdtem unni a „Tokio Hotel napot”… Olyan jó nekik, már tényleg világszerte ismertek. Nah mindegy, átkapcsoltam valami szappanoperára. Hát az… az a szokásos veszekedős-békülős lehetett… Sok marhaság amit a 8-12 évesek imádnak nézni… Aztán hirtelen anya rohant le hozzám a telójával a kezében:

- Klaudia, keres téged valaki – adta a kezembe a telefont

- Ki? – kérdeztem

- Nem tudom – anya

- Háló? – szóltam bele, anya meg visszament a konyhába

- Ő… Ki az? – kérdezte félve egy férfihang

- Klaudia, te? – kérdeztem vissza, és hirtelen valami furcsa érzésem támadt…

„Ki az?? Ad már ide!” – hallottam ezeket a háttérből németül

- Héé, ki vagy? Kik vagytok? – kérdeztem zavartan

- Milyen Klaudia vagy? – szólt bele megint az illető

- Mit érdekel az téged? Előbb azt mond meg hogy te ki vagy! Ha szórakoztok velem, akkor hagyjátok abba, nem vagyok túl jó kedvemben, jó?! – hadartam el

- Ő… szóval… De mond már meg hogy mi a vezetékneved – kérlelt tovább

- Hogyne! Ez Amerika, ha szórakoznak egy emberrel, azt fel is keresik. Nem rég volt emiatt egy haláleset Bostonba… A csajszi megadta egy pasinak a számát, akiről kiderült hogy egy szökött bűnöző… Szal a csajszit kinyírta… Nah, mindegy… Csá! – tettem le idegesen a telefont, de megint előjött az a fura érzés és elkezdtem remegni meg fázni. 

- Baszki! – szólal meg illető akivel az előbb beszéltem

- Ez… ez… ez lehetetlen… Hiszen… ők meg… meghaltak… - szólalt meg a másik, miközben üvegesen bámult maga elé, és egy könnycsepp gördült ki a szeméből

Arra kapcsoltam hogy csengettek. Niky volt.

- Szijja – jött be

- Hello! – én

- Akkor kutatunk – vigyorodott el

- Jahjah. Anya!! – kiabáltam

- Igen? – jött oda

- Mi menni padlás – mondtam hülyén

- Mi? Miért? – értetlenkedett

- Csak! – vágtam rá és már mentünk is fel Nikyvel. Közben elmeséltem neki az a fura hívást, meg hogy olyan ismerős volt a hangja. Meg hogy utána elég rossz érzésem volt.

- Ez durva… Vajon kik lehettek? – kezdett el erősen koncentrálni

- Gőzöm sincs – vontam vállat – Ha lényeges, akkor előbb-utóbb úgy is kiderül

- Inkább utóbb – Niky – Ez az egész már ijesztő…

- Igaz. Nah, akkor mit is keresünk pontosan? – néztem szét a padláson. Mindenhol doboz, papír, játékok szanaszét, valahol pár könyv…

- Bazi nagy padlásotok van – sóhajtott egyet

- A titétek nagyobb. Szóval szerencsésebb itt keresni – én

- Ez igaz. Akkor… keress olyan két évvel ezelőtti újságokat. Mert ugye főlleg arra a korunkra nem emlékszünk. – Niky

- Jah. 15-16 – én

- Igen. És olyan újságot keress, ami ilyen hírlap izé, tehát ne valami tinimagazint… - kezdett el magyarázni

- Jó-jó, értem, nem vagyok hülye – mondom szemforgatva

- Jólvanna! – mosolyog – Keres!

- Mi vagyunk én kutya?? – háborodok fel xD – Héé Niky, lábhoz! Neked hogy esne?? – mondtam és mindkettőnk elkezdett röhögni 

- Tudod…! - emelet fel egy játékot – Hozd vissza! – utasított miután eldobta, de valamit eltalált, és attól a pici kis jelentéktelen játéktól egy hatalmas polc eldőlt. Mi meg persze sikítottunk egy hatalmasat. Ráadásul padlás, nem volt valami sok fény, poros, koszos, pókhálós volt… Hjájj… A hideg kirázott minket 

- Mit csináltok? – kiált fel anya. Gondolom hallotta a nagy csattanást

- Semmit, jól vagyunk – mondtam

- Hát… Jó. – ezzel elment

- Hát… Ez olya… - kezdtem volna bele

- Héé, nézd! – ment közelebb a polchoz, én pedig követtem – Látod? Egy kis láda. – mutatott egy nem túl nagy, de nem is túl kicsit ládára, ami az elborult polc mögött volt. Pont akkora volt, hogy fontosabb papírok őrzésére alkalmas legyen. Viszont lakat nem volt rajta (huhh… ez egy sziget és mindjárt találunk egy csomó kincset! xD).

- Fura… Miért van egy kis ládácska elrejtve egy megpakolt polc mögött – gondolkozok el – Eddig egyszer voltam itt, de akkor még a polc sem volt itt

- Hm… Biztos van benne valami – mondta

- Nézzük meg – mentünk hozzá közelebb. Vastagon állt rajta a por. Egy világosbarna láda volt, rajta sötétbarna díszekkel. Megfogtam a két oldalát, és lassan elkezdtem kinyitni. Egyből egy csomó por szállt ki belőle, mint egy több száz éve ki nem nyitott könyvből.

- Pfúúj… - fordultam el, mert a sok por nagyon rossz volt, és egy határozott mozdulattal hátracsaptam a láda tetejét. Még pár másodpercig szállt ki belőle a por, de aztán abbamaradt. Mindketten belenéztünk. Inkább csak az alján voltak régi, poros papírok és pár újság.

- Vedd ki te – mondta Niky fintorogva

- Mi? Én aztán nem! Én nyitottam ki, vedd ki te – néztem rá szúrósan

- De ki tudja hány pók van a papírok alatt – undorodott el

- Sajnálom, ez van – néztem rá tehetetlenül

- Ohh, úgy utállak – mondta mérgesen

- Tudom, én is – mosolygok
Niky nagy nehezen hozzányúlt a papírokhoz. Szerencsére nem volt benne egy pók sem. xD Kivettük a halom újságot is. És elkezdtünk olvasni. Találtam egy magyart. A dátuma ez volt: 1999. június 13. Igen, ez még akkor volt, mikor 9 évesen felléptünk egy kisebb karaoke versenyen, ahol különdíjat kaptunk. 

- Még a képünk is benne van – mosolyodtam el

- Igen, nekünk már akkor is zenei vér fojt az ereinkben – emlékszik vissza Niky is

- Jaja. Akkor minden tökéletes volt. Még egy kisebb városban laktunk, utána mikor 11 évesek voltunk mindketten kiköltöztünk Pestre… - mondtam

- Igen, és ott isme… ő… - zavarodott össze

- Mi?? – néztem rá értetlenül

- Semmi – rázta meg a fejét – csak hirtelen olyan érzésem támadt, mintha… mintha ott ismertünk volna meg valakit… vagy nem tom, mindegy, hagyjuk

- Okay – vonok vállat

Ezeket félretettük és újra keresni kezdtünk. Hirtelen Niky arca elkomorult.

- Miaz? – kérdezem

- Nézd – tart egy képet az arcomba

- Ő… - lepődök meg – Itt… itt úgy nézünk ki mint az álmunkban

- Igen – húzta össze a szemöldökét – És itt ez a lány is.

- Jah, én is emlékszek, láttam az álmomban. Nem tisztán, de láttam egy másik lányt – csóváltam a fejem értetlenül

A képen a lány volt középen, Niky balról, én jobbról. Öleltük egymást, vigyorogtunk és nagyon boldognak tűntünk.

- Erre nem emlékszek… - szomorodott el - De legalább találtunk valamit amire nem emlékszünk – mondta, de utána ő is összezavarodott

- Mi? Most mivan? – nem nagyon értettem hogy ezzel mit akar mondani

- Ő, nem tom, hagyjuk – nevet hülyén, én meg csak egy szemforgatással felelek

- Áhh, kétlem hogy ezek közt lenne valami olyan is amit használni tudunk – csóválom a fejem

- De ezt a képet tegyük félre – Niky

- Okay, de… szerintem máshol kéne keresni – én

- Ugyan már, hiszen itt csak régi emlékeket találtunk. Itt kell lennie annak is ami nekünk kell – Niky

- Nem lenne könnyebb ha megkérdeznénk a szüleinket? – én

- Te is tudod hogy úgyse mondanak semmit – nézett rám Niky szomorúan

… csend …

- Tesóm! – kiáltottam fel

- Igeeen! Vagy az enyém! Ők tuti emlékeznek valamire! – Niky
Niky tesója Bandus, 15 éves. Ő és a tesóm szokott bandázni még sok hülyegyerek kíséretében. xD

- Szerinted megéri? – bizonytalanodtam el

- Ez igaz. Semmi értelme. Ők nem vesznek komolyan semmit – Niky – De azért egy próbát megér.

Beszéltünk tesómmal, telefonon Bandussal is, de mindkettőjük azt mondta hogy azt se tudják miről van szó… Szóval tök szar. Folytathatjuk a keresgetést 
- Mivan ha a szüleink mondták meg nekik hogy ne mondjanak nekünk semmit?! – én

- Lehet, de már mindegy. – Niky – Egyedül is rájövünk erre az egész átverésre

- Áh… Az életünk egy nagy hazugság – mondom flegmán – Semmi értelme

- Ezt te sem mondhatod komolyan! Hiszen csak 1-2 évre nem emlékszünk – Niky

- Csak?? Ki tudja hogy ez mekkora veszteség… Lehet hogy nem jelent semmit az az 1-2 év, de lehet hogy abban olyanok történtek amik fontosak! – én

- Igazad van, keressünk – mondta

Visszamentünk a padlásra, vissza a ládikához és kerestünk. Véletlen a kezembe akadt egy eléggé poros és „elhasznált” újság. Ez már angol volt. Dátum: 2007.augusztus 10.
Elkezdtem lapozgatni, és néha-néha beleolvastam valamibe. Aztán hirtelen megakadt valamin a szemem. Egy egész oldalas cikk volt képekkel. A cím: „Hatalmas tömegbaleset”

- Niky, nézd – és felolvastam neki a címet

- Olvass bele! – mondta kiváncsian

- „A New Yorkból induló vonat 2 teherautóval ütközött. Az egyik teherautó vezetője elaludt, és mikor a vonat odaért, a teherautó hatalmas sebességgel tört át a sorompón, így nekiment a vonatnak, ami kicsúszott a pályájáról a másik oldalra, ahol elsodorta a többi járművet, végül felborult, és még így oldalasan is 200 métert súrlódott a földön, a vonat vége pedig belecsúszott egy nagy árokba, az eleje pedig nekiment egy robbanékony szereket szállító teherautónak, aminek a következtében a vonat nagy része felrobbant.” – kezdtem bele 

- Úristen – Niky szemeivel üvegesen bámult előre – Folytasd

- „Rengeteg ember kirepült, sokan megégtek, sokan amnéziában szenvedtek…” Amnézia! Ezaz! – mondtam – „A vonatban 500 utas ült, majdnem a fele meghalt, a másik fele pedig amnéziás lett, vagy súlyos sérülésekkel korházba került. Hatalmas károkat okozott…” Bla bla bla…

- Ez… ezt nem hiszem el – hitetlenkedett Niky

- Vonatbaleset?? Mit csináltunk mi New Yorkban? – kérdeztem zavarodottan

- Foggalmam sincs – Niky fejcsóválva – Őhh, csak van még valami ilyesmi… Valami ehhez kapcsolódó – lapozgatni kezdte az újságot, és az utolsó előtti lapjába csukva talált egy fehér borítékot, nem volt rajta bélyeg, semmi sem volt ráírva, viszont valami volt benne  Niky kibontotta, kihajtotta a papírt és olvasni kezdte:
- „A vonatbaleset halálos áldozatai” – olvasta fel a címet – „Ez a papírt azoknak küldtük ki, akiknek valamilyen családtagjuk meghalt ... Vagy érintettek a dologban …” Ő… Itt van egy csomó ember neve, és ő… ezek azok akik meghaltak

- De… mi köze anyáéknak a halálos áldozatokhoz? – gondolkodok

- Lehet valami rokonunk vagy nem tudom… - Niky – Várjál, hátha találok valakit akire emlékszek… - kezdte el olvasni.

Pár perc után, mikor kb. a közepe fele járt:

- Jézusom… - maga előtt tartotta a papírt, szinte levegőt sem vett, csak kikerekedett szemekkel nézte a papírt. Azonnal kikaptam a kezéből és én is olvasni kezdtem:

- Lora Milano, Jesse McMahon, Alex Smith, Nelly Taylor, Fanny Ferenczi, Klaudia Kiss, Nicky Papp … - itt nekem is elállt a lélegzetem, és felváltva néztem Nikire és a papírra. – Ez…

- Meghaltunk. Hivatalosan is halottak vagyunk  – mondta bólogatva

- De… ezt én nem értem… - szorongattam a kezemben a papírt – Ez csak egy rossz álom lehet! – néztem Nikire idegesen, és összegyűrtem a papírt, majd elhajítottam

- Hé-hé! Nyugi! Hidd el, ez nem álom… Minden rokonunk, ismerősünk, barátunk azt hiszi hogy halottak vagyunk – Niky

- Ezért nem keresett minket senki – én

- De anyáék miért nem mondták? Ezt nem hiszem el… - dől le Niky

- Élünk és virulunk, közben meg hivatalosan is meghaltunk… Jó tudni… - sóhajtottam

Túl sok szeretet
a zene iránt
Túl sok határ
legyőzetlenül
Olyan sok gondolat
be nem fejezett szavak
Nem hiszem, hogy
hamarosan vége 
 
Örökké maradunk
beleírjuk magunkat az örökkévalóságba
Midig tudom,
hogy valahol valami marad
Érezzük
nem vagyunk készek a végre
Soha nem halunk ki
Az örökkévalóságig hordtok minket
 
Csináljátok tovább helyettünk
Hogyha mi már nem bírjuk
a mondatainkat
az örökkévalóságig befejezitek
Most már nem félek
előre nézni
Mert mától tudom,
hogy nem megyünk el csak úgy egyszerűen 
 
Örökké maradunk
beleírjuk magunkat az örökkévalóságba
Midig tudom,
hogy valahol valami marad
Érezzük
nem vagyunk készek a végre
Soha nem halunk ki
Az örökkévalóságig hordtok minket
 
Az idők végezetéig…
 
Tudom, hogy valami marad
egy picike belőlem
teljesen biztos vagyok benne
marad belőled valami
örökké
örökké 
 
Örökké maradunk
beleírjuk magunkat az örökkévalóságba
Midig tudom,
hogy valahol valami marad
Érezzük
nem vagyunk készek a végre
Soha nem halunk ki
Az örökkévalóságig hordtok minket
 
És mindig
Tudom, hogy mindig
valahol marad valami
Érezzük
nem vagyunk készek a végre
Soha nem halunk ki
Az örökkévalóságig hordtok minket
 
Olyan mint mi
soha nem ér véget
/Wir sterben niemals aus/

_____________________

Folyt. köv.