Épp az előbb szólt anya hogy itt vannak Niky szülei, a tesóink pedig elmentek. Úgy gondoltuk hogy ez tökéletes alkalom hogy szépen leültessük őket, és számonkérjük hogy mi a francért hazudtak!

- Nah jó. Itt van az újság – Niky

- Itt a boríték és a kép a másik lánnyal – én

- Szerinted mit fognak hozzá szólni? – húzta el a száját

- Először hebegni-habogni fognak… Bla bla – mondom szemforgatva – Aztán muszály lesz nekik elmondani mindent. Az elejétől a végéig.

- Pontosan… Ha meg nem… Megszökünk! – vigyorodik el

- Igen, végülis már azt kezdünk az életünkkel amit akarunk – mosolygok én is

- És szentem még nem érjük el a 18 éves szintet – nevet

- Hát ez már biztos – bólogatok egyetértően

- Na, menjünk – komolyodott el

- Okay – én

Lementünk a nappaliba, és odahívtuk a szülőket. Szépen megmondtuk nekik hogy üljenek le, mert kérdezni szeretnénk pár dolgot. Szépen szótfogadtak xD Azt csinálták amit mondtuk. Még nekik is meglepő volt a nagy komolyságunk.

- Szóval… Mostanában fura dolgok történtek velünk – kezdtem bele szép lassan

- Mindkettőnknek ugyanazok az álmok jöttek vissza – folytatta Niky

- És ezek az álmok nagyon valóságosak voltak – én

- Túlságosan is valóságosak. – Niky

- Pl. amikor nem aludtunk, a szemünk nyitva volt, hangokat hallottunk, és embereket láttunk – én

- Olyan volt mint egy látomás. Csak nem a jövőbe, hanem a múltba – Niky

- Sok személy volt. Fiúk is. Nem tudjuk kik, mert homályosan láttuk őket – én

- Volt ott egy másik lány is, rá sem emlékszünk – Niky

- Voltak párok, akik csókolóztak vagy ölelgették egymást – én

- Olyan volt mint egy szép emlék – Niky

- Először azt hittük, hogy ezeknek az álmoknak nincs semmi jelentősége – én

- De amikor már jöttek a „látomások”… - Niky

- Vagy mikor én a szobámban estem össze, Niky meg a fürdőben… - én

- Már kezdtük azt hinni hogy ezek elfeledett emlékek, amik most térnek vissza – Niky

- Elgondolkoztunk ezen az egészen. Végül rájöttünk, hogy a 15-16 éves korunkra egyáltalán nem emlékszünk. Mintha kimaradt volna az életünkből. Ebből következtettünk hogy történt velünk valami – én

- Amnézia. – jelentette ki Niky

Minden szülő nézett jobbra-balra, mikor ki beszélt.

- Tudtok hogy történt velünk valami, de ti úgy sem mondtátok volna el, ezért mentünk fel a padlára. Hátha ott találunk valami használhatót - én

- Találtunk is. Itt az egyik. Az újság, amiben benne van a vonatbaleset – Niky

A szülők arca kifehéredett és ijedten néztek ránk. Niky odaadta nekik az újságot.

- És a másik ez a boríték. Ebben benne van a halálosa áldozatok listája – kibontottam, és megkerestem a mi nevünket – Klaudia Kiss, Nicky Papp. – olvastam fel, majd odadobtam nekik. Ők meg csak zavarodottan néztek. Igazam lett. Csak habogtak össze vissza… Pf…

- És most MINDENT tudni szeretnénk! – hangsúlyozta Niky a „mindent” szót – Jah… és még valami. Egy kép. Erre a korunkra nem is emlékszünk, és erre a lányra sem – a képet is odaadta nekik

- Szóval! Miért nem mondtátok el hogy baleset ért minket és amnéziásak vagyunk? – kérdeztem

- Miért kellett előlünk titkolni? – Niky

- Miért vagyunk halottak hivatalosan is? – én

- Ezért nem keresett minket egy régi barátunk sem – Niky

- Miért jöttünk ide? – én

- És van-e valami közünk nekünk a Tokio Hotel tagjaihoz? – tette fel Niky az utolsó kérdést.

Csend. Kb. 3 perces csend. Gondolkoztak hogy vajon mit kéne mondani.

- Sajnáljuk hogy nem mondtunk el nektek mindent, de úgy gondoltuk hogy így nektek is jobb lesz – kezdte anya a szónoki beszédet

- A másik lányt úgy hívják hogy Fanny – folytatta Niky anyukája
- És te meg ő először 15 évesen elmentetek egy Tokio Hotel koncertre – nézett rám anya – Összejöttetek Billel és Tommal, és mivel nyár volt, velük mentetek el nyaralni. Viszont nyár végén visszaparancsoltunk titeket. Így a nagy szerelem véget ért. De igazából még nem. 1 év múlva megint összehozott velük a sors. Akkor már Niky is ott volt. Ő Gustavval jött össze. Viszont augusztus elején közöltük veletek hogy Amerikába költözünk, mert itt kaptunk munkát – (vegyük úgy hogy anya meg Niky anyukája ugyanott dolgoztak)

- A hír csapásként ért titeket. Mert Fanny szülei viszont Kaliforniába költöztek ki, mert az egyik rokonuk vett egy nagy házat, és kihívta őket – Niky anyukája

- Visszajöttetek Berlinből New Yorkba repülővel – folytatta Niky apja – New Yorkból pedig indultatok volna vonattal San Francisco és Kalifornia irányába. Viszont a vonatot egy nagy baleset érte, amit olvashattatok

- Először kómába estetek, és úgy volt hogy talán soha nem ébredtek fel. Ezért küldték ki elkapkodva a halálos áldozatok listáját rajta a ti és Fanny nevével. Végül mindhármótok felébredt. Fannynak enyhe amnéziája lett, de nektek viszont nagyon erős – Niky anyja

- Azonnal hazahoztunk titeket, és inkább titkoltunk mindent, mert nem akartuk felbojgatni az életeteket – anya

Nekünk már szinte hulltak a könnyeink.

- Akkor ezért volt az az álom. A TH-s fiúkról és Fannyról. – mondtam szipogva

- Egyszer úgy is el kellett volna mondanotok, miért nem mondtátok el akkor már hamarabb? Akkor sokkal könnyebb lett volna – Niky egyben szomorúan és mérgesen

- Mert minden olyan jól alakult. A suli, az együttesetek – Niky anyja

- És most a TH-sok úgy tudják hogy meghaltunk? – kérdeztem rá

- Igen… - hajtotta le anya a fejét – Már felébredtetek, de mi azt üzentük nekik hogy meghaltatok. Nem akartuk hogy nagyon bekavarjanak és… - folytatta volna, de én mérgesen felrohantam a szobámba. Niky még egy utolsó szúrós pillantást vetett a szülőkre, majd jött utánam. Fent a szobámban először csak könnyeztünk és néztünk magunk elé, nem szóltunk semmit. Végül elhatároztuk hogy megkeressük Fannyt. Ha neki enyhe amnéziája lett, akkor valószínűleg rég visszatértek az emlékei.

- De a szülőknek nem szólunk – mondtam

- Én is így gondoltam. Viszont honnan tudjuk meg hogy Fanny pontosan hol lakik? – Niky

- Rendőrség… Vagy valami, nem tudom, de kiderítjük. – én

- Okay – Niky – És a suli meg le van szarva, betegnek jelentjük magunkat.

- És Jasonnek sem szólunk. Sem a többi csajnak – én

- Igen. Ő… menjünk minél hamarabb. Pakoljunk. De inkább most én nem mennék haza. Adsz ruhákat? – kérdezte

- Persze. Hány napra pakoljunk? – én

- Legalább 3-ra – Niky

- OK – mondtam és Nikyvel együtt bepakoltunk egy nagy bőröndbe. Csoda hogy mindkettőnk cucca belefért xD Csak most siettünk és nem raktunk bele minden fölösleges szart… :P Tesóink nem voltak otthon. A szülőket sehol nem láttuk. Mehetünk. Vittünk magunkkal pénzt a vonatra, de először elmentünk a rendőrségre. Mivel már vagyunk 18-ak, adhatnak ki nekünk apró infókat :P Szépen elmeséltük hogy amnéziásak voltunk meg minden, és keressük elveszett barátnőnket! xD Elmondták a pontos címet. Mentünk a vasútállomásra. Kétszer kell majd átszállni. Már délután 4 körül volt, és 8 óra körül értünk oda. Az úton majd megdöglöttünk. Meleg is volt, sokan voltak, és 4 óra hossza… Szörnyű volt… Alig szólaltunk meg, mert amikor kinyitottuk a szánkat egyből ránkjött a hányinger… És még egy csomót rázkódott a vonat. Szar volt :S És csoda volt mikor 8-kor megérkeztünk. Gondoltuk hogy nem állítunk csak be úgy este hogy: „Hi, emlékszel ránk??” Meg ki tudja hol van. Lehet nincs is otthon. Így inkább kerestünk a közelben egy hotelt, ahol kaptunk egy kétágyas szobát. Kaliforniában ilyenkor kezdődik az élet, de nekünk most valamiért most ér véget xD Inkább gyorsan lefürödtünk és bedőltünk az ágyba. Még mielőtt elaludtunk felhívott anya, de lecsaptam, utána Nikyt hívták, ő is letette. Végülis megérdemlik. Ha nincsenek ezek az álmok, le se szarjuk az elmúlt 2 évet, hogy semmire sem emlékszünk belőle… És akkor képesek lettek volna ezt az egészet a sírba vinni… Minket pedig minden régi barátunk is halottként kezelhet… Sokkal egyszerűbb lett volna ha már az elején mindent elmondanak az elejétől a végéig… De nem! Nem, nekik muszály mindig mindent megbonyolítaniuk! :S

- Alszol? – kérdezte Niky halkan

- Nem – válaszoltam

- Holnap mikor menjünk el hozzá?

- Szentem már délelőtt 10 körül

- Okay, addig szentem felkelünk

- Ha meg nem, akkor megyünk később… Végülis nagyon mindegy

- Igaz. És a Tokio Hotel?

- Azzal majd ráérünk foglalkozni később is. Először Fannyt keressük meg és tisztázzunk mindent

- Hm… Itt is muszály majd egyszer bulizni – vigyorodik el

- Jajj, te csak a bulira tudsz gondolni – mondom nevetve

- Jól van na. Különben is, te nem?!
- Jó-jó. Am. szented itt van pláza?

- Nah látod. Te meg mindig plázáznál – Niky

- Heh, te is – vigyorgok

- Tudom…
- Mi már voltunk Párizsban? – kérdeztem kis csend után

- Ő… Hát… Jó kérdés, miért? – fordult felém

- Mert hirtelen bevillant egy kép Párizsról. Sötét volt, és ott volt az Eifel-torony – gondolkozok

- Lehet csak egy egyszerű tájkép izé a netről vagy valahonnan, nem? – Niky

- Vagy a valóságból – mondom halkan

- Mi? – kérdezte

- Semmi, aludjunk – ráztam meg a fejem

- Jóét

- Neked is

Reggel 10

- Good morning! – kelek ki a takaró alól

- Jah – Niky teljesítménye xD

Szó nélkül bementem a fürdőbe, rendbe tettem magam, utána pedig Niky. Miután mindketten frissek voltunk, már hajlandóak voltunk beszélni.
- Nah szal. Kaja? – kérdeztem

- Mi vagyok én? Szented este elmentem vásárolni?! – Niky szemforgatva

- Baztam… őő vagyis bíztam benne… jah, aha. – mondom zavarodottan, majd elnevetem magam

- Hülye! – nevet ő is

- Heh – én

- Nah… - kezdett bele Niky

- Nah – mondtam ugyanazt
Niky egy kicsit furán nézett rám, utána folytatta:
- Akkor mit együnk? – kérdezte

- Akkor mit együnk? – néztem rá ártatlanul

- Jól vagy? – nézett rám megint furán

- Jól vagy? – folytattam

- Ne utánozz! – Niky

- Ne utánozz! – én
- Ne utánozz! – Niky

- Ne utánozz! – én

- Ne utánozz! – Niky

- Mint a kis 5 évesek – én

- Ne utánozz! – Niky

- Mint a kis 5 évesek – én

- Ne utá… - itt abbahagyta, mert tisztára összezavarodott.

- Hm… szóval mint a kis 5 évesek – bólogattam nevetve

- Ohh, elegem van belőled! Utállak! Gyűlöllek! Utálom hogy mindig az őrületbe tudsz kergetni! – kiabál idegesen

- Jól van Nikikéééém, én is nagyon szeretleeek, mint tee engeeem – mondom plázacicásan

- Áhhhh hagyj békében meghalni! – mondja mérgesen és leveti magát az ágyára

- Attól hogy magadban pattogsz még nem fogsz meghalni. Viszont ha akarod hogy segítsek, akkor… - kezdtem bele

- Akarom! – vágott a szavamba

- Szuper! Mihelyst visszamegyünk a suliba, szépen megmondom annak a Máténak hogy te is szeretnél vele összejönni… Így legalább nem töröd darabokra szegénykének a szívecskéjét! – vigyorgok

- Nah jó, elegem van mostmár komolyan! Nem elég hogy az őrületbe is kergetsz, de még ezzel a… a… nah mindegy. – adja fel

- Tudom hogy össze akarsz jönni vele. Csak még magadnak sem vallod be hogy tetszik – mosolygok

- De bevallom é… Ő… vagyis nah… nem vallok be semmit, mert őőő… nincs mit bevallani, szóval… - kezdett látszólag hosszúra nyúló magyarázkodásba

- Lebuktál! – nevetek elégedetten

- Olyan izé vagy – néz rám morcisan

- Tudom! Heh – vigyorgok idiótán

- Nah jó, go kajálni, és utána go Fanny – terelte el a témát. Ezután elmentünk valami közeli kajáldába és reggeliztünk… Vagyis ebédeltünk. Olyan fél 1 körül pedig elmentünk megkeresni Fannyt. Odaértünk a házuk elé.

- Te csengetsz – már az ajtó előtt mondom Nikynek

- Kizárt! Te csengetsz! – lépett hátrébb

- Nem, nem. TE! – toltam vissza

- Lehet hogy nincs is itthon – Niky

- Jajj, mit izélsz már? Nah, csengess! – utasítottam

- Már megint úgy kezelsz mint egy kutyát! – néz rám mérgesen

- Hát az bukó! Különben meg nem úgy kezellek, de most te jössz! – én

- És mégis miért én? Miért nem te? – Niky

- Mert én azt mondtam – nézek rá kérlelően – Légyszi, légyszi! Könyiii!

- Héé, neked nem lehetnek bociszemeid, mert kék szemed, viszont nekem lehetnek – nézett rám bociszemekkel

- Rám nem tudsz hatni – vonok vállat. Erre én meg előadtam a 4 éves korszakomat… xD A kezeimet előre tettem mint egy kenguru, és önsajnáltatóan néztem Nikyre.

- Heh már! Kis kérődző állat! – nevet

- Ha-ha! – én gúnyosan – Csengess már te! Nem halsz bele!

- De te sem – Niky

- De én ige… - kezdtem bele, de hirtelen kinyílt az ajtó és egy magas, sovány, rövid barna hajú, kék szemű lány állt előttünk. Kb. a mi korunkban lehetett, és nagyon ismerős volt az arca. És látszólag ő is meglepődött mikor meglátott minket. Végül én szólaltam meg:
- Ő… Te vagy Ferenczi Fanny? – kérdeztem félve tőle magyarul

- Iiiigen… Miért? Ti kik vagytok? – nézett ránk kérdően. Magyarul válaszolt.

- Hát… mi vagyunk a… - kezdtem bele, de nem tudtam mit mondani

- … az állítólagos régi halott barátnőid. Klaudy és Niky – fejezte be Niky helyettem. Nah ezt röviden és tömören tökéletesen megfogalmazta :D Fanny csak nézett hol rám, hol Nikire.
- Én… én nem hiszek a szememnek… - mosolyodott el – Úristen! Tényleg ti vagytok azok?

- Igen – bólogattunk mosolyogva

- De hát én… én azt hittem halottak vagytok – vágott ijedt képet

- De téves volt. – Niky

- Viszont most itt vagyunk és a saját szemeddel láthatod hogy élünk és virulunk – én

Nem válaszolt semmit, csak hirtelen megölelt minket. Ez a hármas ölelés valahogy mindhármunk számára már ismerős érzés volt. Már nagyon hiányzott. Éreztem hogy mi hárman összetartozunk, és hogy mindig is barátnők voltunk, akik most 2 év után újra egymásra találtak, és ismét teljes a boldogság. Vagy mégsem? Mi hiányozhat még 3 18 éves lány életéből? Egyszerű. Egy pasi. Egy pasi aki mindig ott van mellette, jóban és rosszban. Aki mindig vigyáz rá, és nem a tulajdonaként kezeli. Aki az ő véleményét is tiszteletben tartja. És még egy érzés. Mi ezt már átéltük.
Mikor elengedtük egymást mindhármunk szeméből potyogni kezdtek a könnyek. Az ölelés során mindenki átgondolt mindent. Előjöttek az érzelmek. Fanny behívott minket és felmentünk a szobájába.

- És hogy kerültök ide? Mondjatok el mindent. – kérte
Mi persze elmondtunk mindent. Az álmainktól kezdve a szülői vallomásig, és a szökésig.

- Uhh… - Fanny
Heh. Ránk ütött! xD
- Akkor még nem tért vissza az összes emlék, igaz?! – Fanny

- Nem. De neked akkor már igen – én

- Igen. Már minden. Emlékeztek a Tokio Hotelre? – Fanny

- Hogy mi volt velünk és velük kapcsolatban csak annyit tudunk hogy jártunk – Niky

- Elmondjam? – kérdezte

- Igen! – vágtuk rá mindketten

- Te jártál Billel – nézett rám – Te pedig először Gustavval – nézett Nikyre – Aztán pár napig Zac Efronnal, végül megint Gustavval. Én pedig azzal a pulikutyával, Tommal. – mondta végül mire mindegyikőnk nevetne kezdett :D

Utána mindent elmondott nekünk, hogy milyen élményeink voltak velük. Mikor mondta pl. a békásat, akkor bevillant pár kép, pár mozdulat… Visszatértek az emlékeink. Már értettük hogy mi volt köztem és Bill között, Niky és Gustav közt, Fanny és a Pulikutya közt. Újra megértettük hogy szerelmesek voltunk de nagyon. Elválaszthatatlanok is voltunk, mert kétszer is összejöttünk.
- Jah meg valamelyik nap hívott valaki anya telóján. Két pasi beszélt bele németül. És a hangjuk elég ismerős volt… - mondtam – Lehet hogy ők voltak?

- Hát… nem tudom. Nem kizárt. Ha jól emlékszek, akkor anyáék csak nekünk cserélték ki a számunkat, a sajátjukat nem. Viszont ha beszéltél velük, akkor most tiszta idegek. – Fanny

- Bill mindig is gyorsan begurult – néztem ki magamból

- Látom egyre jobban emlékszel – vigyorog Fanny

- Ő… Jah… Nem tom – én

- És akkor most megkeressük őket is? – Niky

- Lenne értelme? – gondolkozott el Fanny

- Végülis csak annyi lenne az egész hogy megmondanánk nekik hogy „Hello, élünk!” – én

- Az igaz – Niky

- Asszem most lesz koncijuk New Yorkban. Jövő héten – Fanny

- Elmegyünk – Niky

- El – én
- De hogy talizzunk is velük, ahhoz be kéne jutni hozzájuk – Fanny

- Van egy zenekarunk – vigyorodok el

- A Bad Girls – Niky

- Bazz, azok ti vagytok? – kerekedik ki a szeme

- Jahjah – mi büszkén xD EGO4ever! :P
- A lényeg az hogy simán be tudunk jutni – Niky

- Megkérjük a managerünket hogy juttasson be minket – én

- Sima ügy lesz – Niky

- Ohh, love titeket! – nevet

- Mi is téged! – mosolygok

Később még sokat beszélgettünk. Kiderült hogy Fanny magántanuló. Beszéltünk telón Jasonnel, és megígérte hogy elintézi nekünk hogy beengedjenek. Még a jegyeket sem kell megvenni. Jövő héten szerdán konci. Beengednek majd minket a kulisszák mögé, és mielőtt a konci megkezdődik beszélünk velük. Furcsa lesz őket látni megint. Fanny mondta hogy mikor először elváltunk tőlük, csak leveleket hagytunk hátra. Most meg semmit. Csak egy halálos áldozatok listát, amin a mi nevünk is szerepel. De majd lesz valami!
Nagy nehezen, de felhívtuk anyáékat telefonon. Megbeszéltük velük hogy Fannyt megkerestük, vele vagyunk, és vele is leszünk egészen a konci ideiig. Fanny szülei szeretettel fogattak minket, igazán örültek nekünk. Így már megint mindhármónk szülei minden gond nélkül tarthatják a kapcsolatot.

Folyt. köv.
Sorry hogy ez most csak ien rövid lett! :S