Nagyon fetrengtem az ágyamban, de még nagyban aludtam. Aztán hirtelen megszólal a telefonom ébresztője… Azonnal felpattanok az ágyamból, mint az őrült. Úgy megijedtem. Valamit láttam, és ez teljesen visszazökkentett a valóságba. Zavaros… Álmodtam valamit. Valamit, ami nagyon, de nagyon valóságos volt. Nem értettem, olyan fura volt. Hirtelen mintha úgy gondoltam volna hogy az álmomban vagyok, belecsöppentem a saját álmomba… Még mindig nem értettem. A saját gondolataimat nem értem. Üresnek éreztem a fejem, de valahogy mégis két gondolat járt a fejemben: az egyik az álmom, a másik pedig az, hogy ez most valóság vagy álom, és hogy most hol vagyok. Ránéztem az órára: 9 van. És végre visszazökkentem a valóságba. Nincs suli sem, szombat van. Azért van ilyenkor is ébresztőm, mert Nikyvel általában 11-kor szoktunk indulni sétálgatni vagy shoppingolni, és nem akarom az utolsó pillanatban összehozni magamat. Bekapcsoltam a TV-t.
”Jó reggelt San Francisco!” – hangzott benne, aztán jöttek a hírek. Szokáshoz híven, megint volt pár baleset, cica a fán… Nah jó, nem, ilyen cicás nem volt xD De ebben a városban nagyon sok hülyeséget csinálnak az emberek, akik azt hiszik magukról, milyen nagy profi bűnözők. Nah mindegy, sosem szoktam végignézni ezeket a szar hülyeségeket, inkább a korom ellenére is, de átkapcsolok valami mesecsatornára. Ilyenkor reggel szeretem bámulni a sok idióta rajzfilmfigurákat. xD Kb. fél 10-ig ezeket néztem, utána megpróbáltam magamból kihozni valamit. Negyed 11-kor készen mentem le.

- Good morning! – köszönt anya meg a tesóm

- Nektek is – mondtam

- Eszel valamit? – anya

- Köszi, nem, nem vagyok éhes – tiltakoztam

- De később éhes leszel – erőlteti

- Majd kajálunk valahol ebédkor, addig kibírom – én

- Ezek szerint ma is mentek valahova? – anya

- Ahha, 11-kor, mint mindig

- És mikor jössz haza?

- Anya… 18 éves vagyok. – forgatom a szemem – Majd jövök ha jövök. Te is tudod hogy már nem túl sok beleszólásod lehet az életembe.

- Nagyon kihasználod ezt a kort… - csóválja a fejét

- Hiszen 18 éven keresztül erre vártam – vigyorgok

- Ákos, te is mész? – kérdezte tőle anya

- Velem? Nah nem! – fintorogtam

- Hogyne, még csak az kéne! – röhög a tesóm idiótán – Megyek Matt-ékkel.

Tesóm 4 évvel fiatalabb nállam, 14 éves. Imád csavarogni és nem tanul valami jól, most van abban a lázadó korszakában, ezért meg is értem… xD Ez az egyetlen dolog amiben egyetértünk.

- És te mikor jössz? – anya

- Őőő… olyan 11… - mondta kevésbé meggyőzően tesóm

- De ne késs! – anya

- Jó-jó – tesóm szemforgatva

- De holnap nem mehetsz sehova, egy csomó bepótolnivalód van – néz rám anya megint, szigorúan

- Anya… majd tanulok, nyugi – vágom le magam az egyik kanapéra

- Jó, de ez az utolsó év a gimiben nagyon fontos – mondja

- Tudom, tudom, ezt már 1000x elmondtad – én

Ezután még vártam Nikyt, elővettem a táskámat meg mindent, és pontban 11-kor megjött. Csengetett. Egyből rohantam ki.
- Elmentem! – és már csaptam is be az ajtót – Hello!

- Hi! – Niky – Rég láttalak

- Jah, én is téged – nevetek – Mikor is? Tegnap?!

- Az is rég volt – ő – Megyünk?

- Persze – mondtam és elindultunk a belvárosba. Először sétálgattunk egy kicsit, mondtam neki hogy ma este egy hatalmas nagy buli lesz a város legjobb szórakozóhelyében, és persze nekünk is ott kell lennünk!  Ott is leszünk! Ezután beültünk egy kajáldába és elkezdtünk ebédelni, közben beszélgettünk. Az álmomat el is felejtettem. Úgy gondoltam, hogy ez csak egy hülye álom, mint a többi, és lehetetlen hogy valóságos legyen.

- Tanultál már? – kérdezte Niky, miközben ette a sültkrumplit

- Áá, úgy ismersz? – mosolygok – Te?

- Csak egy kicsit. Beleolvastam az egyikbe. Tök szar… - fintorog

- Jah, dögunalom mind – helyeslem

- Nem, nem az. Vagy az, csak… Én erre a krumplinak hívott valamire mondtam – tolta el magától a talát

- Jha… Már mondtam neked egyszer hogy itt tök szar – mondom elégedetten

- Ha-ha – Niky gúnyosan – Mikor keltél?

- 9-kor. A telómra – én

- Én is – Niky

- Hey, emlékszel hogy mondta az egyik tanár, hogy most március végén jön egy új pasi az osztályba?! – vigyorodok el

- Iiiigen! – mosolyog ő is – És már az nemsoká itt van

- Jaja! De melyik nap is jön? Vagy azt nem mondták? – én

- Nem tudom, szerintem nem mondták – mondja vállatvonva

- De akik már látták, azok szerint marha jó pasi – vigyorgok

- Hát jah… - álomodozik  - És Németből jön

- Ja. – én

- Ja tényleg! Kedden lesz egy fellépésünk Los Angeles-ben – mondta Niky

- Tényleg??? Nekem nem is mondta Jason – lepődök meg

- Igen, mert mondta hogy téged is hívni akart, csak ki voltál kapcsolva – Niky

- Jha… - én
Van egy együttesünk Bad Girls néven. Mi vagyunk benne ketten az énekesek, van egy dobos, egy gitáros, egy basszusgitáros. És persze csak lányokból áll. Mi ketten vagyunk a banda frontemberei, és már itt San Francisco körül sokan ismernek minket, és szeretnek. Jason szerint ha messzebb is nagyon jól sikerülnek a fellépések, akkor szervez nekünk egyet New York-ban is. Ha ott is sikerünk lesz, már kevés fog minket elválasztani a világhírnévtől. Mi írjuk a szövegeket, és zenénk pedig ilyen pop-rockos. Nagyon szeretjük ezt csinálni, és még a suli mellett is mindent bele tudunk adni. :P Egyszer már egy tinimagazin címlapján is rajta voltunk, annak köszönhetően ismertek meg egész Amerikában. Sok számunk van fent a neten, és már sok rajongói oldal is van rólunk. Így haladunk a koncertekkel a legkisebb várostól a legnagyobb városig… Egyszer már voltunk Los Angeles-ben, akkor olyan 500-700 fő előtt játszottunk, az volt a rekord. Most kiváncsi leszek hogy mennyien lesznek…

- Szerintem most többen lesznek – Niky

- Én is pont erre gondoltam – mosolygok

- Meg már elég rég voltunk ott, azóta több helyen, jobban megismertek minket – Niky

- Jha… Tuti hogy sokkal többen lesznek. Remélem… - én

- Én is – Niky – Nah jó, én már nem eszek.

- Merre menjünk? – kérdeztem

- Most nagyon ülhetnékem van… - gondolkozik el

- Mozi? – kérdeztem

- Igen, valami jó horrort vagy nem tudom… - áll fel

- Okay, vagy valami kémest – és elindultunk a mozi felé

Megnéztük hogy mik lesznek. Hát ilyenkor horror nincs, de kémes az van. :D
- Ezt?! – mutattam a plakát felé

- Hanyas? – kereste a korhatárt

- 15 – mutattam a plakát sarkába

- Akkor nézzük – vonja meg a vállát
- Okay – mondtam és mentünk fizetni, majd beültünk. Még egy ideig gyűltek az emberek, és elkezdődött a film.

- Emlékszel, a múltkor kinéztem egy Playboy-s felsőt. Vegyük már meg! – mondtam már a mozi után

- Okay, én is veszek valami gatyát – mondta

- OK – mondtam és go a pláza 

Még a nap további részében megvettem az a felsőt + még vettem egy hajráfot is. Niky meg megvette a gatyát, és még hozzá vett egy nadrágláncot. Utána még mindketten elmentünk haza, átöltözünk valami buliruhába és a szórakozóhely előtt taliztunk, majd bementünk. Olyan fél 10 fele mentünk be, nagyon jó volt. Sokan voltunk, jó zene volt. San Francisco-t azért szeretem nagyon, mert ott marha jó bulik vannak.  És olyan hajnali 4-fél 5 fele egy taxival hazamentünk. Szokás szerint ruhástól be az ágyba és szunya… 

Ugyanaz mint tegnap este… Fetrengek az ágyban, nem vagyok jól. Arra pattantam fel, hogy leestem az ágyról. xD Megint olyan furcsa érzés fogott el, mint tegnap reggel. Megint nem értettem a saját gondolataimat, azt, hogy ez valóság vagy álom. Megint álmodtam valamit, ugyanazt mint tegnap. Mégjobban összezavarodtam. Megráztam a fejem, és ránéztem az órára: fél 12. Nagy gondolkodások közepette kimentem a fürdőbe, összeszedtem magamat és felhívtam Nikyt.

- Hello, pont most akartalak én is hívni! – mondja Niky, és a hangjában volt valami furcsaság

- Hello, találkoznunk kell! – mondtam

- Szerintem is! Fél 1-kor a pláza előtt? – Niky

- Okay, hi! – köszöntem el, és meg nem várva a válaszát, letettem.

- Anya, elmegyek! – mondtam

- Azt mondtad hogy ma tanulni fogsz! – néz rám szúrósan

- Jajj, majd fogok is este. De most beszélnem kell Nikyvel. – mondtam

- De előbb egyél – utasított

- Okay – mentem a konyhába és gyorsan megettem az ebédet. Majd elindultam a pláza elé. Mindketten pontban odaértünk.

- Szijj, beszélnünk kell – mondtam

- Hi, szerintem is, üljünk le valahova – mondta

- OK, a parkba – mondtam a nem messze lévő kisebb parkra utalva, és odamentünk. Leültünk egy padra, egymással szemben. Mindkettőnk vészjóslónak látta a másik szemét. Először csak hallgattunk, nem tudtuk, hogy a másik mit fog szólni hozzá. Lehet meg fog érteni, de lehet ki fog röhögni, hogy ilyen hülye vagyok… Az álmomra gondoltam. Már tiszta paranoniás lettem, azt sem tudtam eldönteni, hogy ahogy most Nikyvel egymással szembe ülünk az valóság-e vagy nem… Teljesen összezavarodtam. Nem tudtam normális dolgon gondolkodni, már fájt a fejem, de az álmom nagyon ne hagyott nyugodni. Végül hirtelen egyszerre kezdtünk bele:

- Álmodtam valamit – mondtuk minketten
Egymásra néztünk hitetlenkedve.
- Te is? – kerekedtek ki a szemeim

- Igen, és egyszerűen nem tudok tőle szabadulni… Csak azon jár a fejem… - kedzett bele

- És már 2. éjszaka ugyanazt álmodod… - folytattam

- Honnan tudtad? – nézett rám hitetlenkedve

- Mert én is. Velem is ugyanez van. Szerintem ugyanazt álmodtuk – gondolkozok el – Nekem is mindig az álmom jut szemebe… Reggel rosszul vagyok, a fejem majd szétrobban mikor erősen arra koncentrálok… Nem értem.

- Ugyanez nállam is. Valami baj van… Nem értem… - mondta Niky lehajtott fejjel
- Az egész olyan zavaros volt. Nem értettem mikor felkeltem. Nem értettem semmit, olyan nagyon fura volt. Valósághű, és mikor felkeltem, nem tudtam eldönteni hogy most mi az álom és mi a valóság… - én

- Mert nekem is pont ez volt! - Niky
- Hm… Meg tudod van a Tokio Hotel. És az volt benne. Meg teljesen máshogy néztünk ki. Nem emlékszek arra hogy valaha is úgy néztünk volna ki… - folytattam

- Ez hihetetlen! Tök ugyanez az enyém is! – lepődött meg mégjobban

- Hiszen ahhoz hogy ilyen legyen, túl messze lakunk egymástól, nem?! – hitetlenkedtem

- De. Ez az egész tök fura. Túl… Túl olyan valóságos volt - mondta

- Igen, de… - kerestem a szavakat

- … de tiszta hülyeség, lehetetlen, gondolkozni sem érdemes rajta – fejezte be helyettem

- Hát jah – helyeseltem – De azért mégis… Gondolj csak bele. Mi a franc közünk van nekünk San Franciskóhoz? Hogy kerültünk ide? Te emlékszel arra, amikor olyan 15-16 voltál? – néztem a szemébe ijedten
Ezek hallattán teljesen lenémult, lefagyott, nem tudott mondani semmit. Mert ezekre a kérdésekre ő sem tudta a választ. Amikor a szüleinket kérdezgettük, nem mondtak semmit, csak azt, hogy ne is foglalkozzunk ezekkel…

- Nem tudom… nem emlékszek… - ennyit tudott mondani lehajtott fejjel

- Amnézia. – jelentettem ki olyan 1 perces csend után

- Hm? – nézett rám furán

- Amnézia. Ez már régen is eszembe jutott, csak eddig hülyére vettem. De most itt van ez az álom, ami olyan valósághű… Valami történt velünk, csak mi azt sem tudjuk hogy mi. Gondolkozz! Az előbb feltett kérdésekre te sem tudtad a választ, vajon miért?! Amnézia. Ez az egyetlen lehetőség. Emlékezetkiesés. – mondtam lelkesen

… csend … gondolkozott ezen, hogy nehogy hülyeséget mondjon, és ez normális-e…

- Igazad van – nyögte ki végül – De a kérdés: Mikor? Hol? Miért?
- Kezdjük a mikorral. – én – Melyik korunkra nem emlékszünk?
- 14-16… De a 14-re nagyjából igen, de nem teljesen - Niky

- Igen. Hol? Nem tudjuk. Miért? Azt sem – csóváltam a fejemet

- Ki kell deríteni – mondta Niky

- Igen… Valami nagy dolognak kellett történnie hogy amnéziánk legyen. Valami olyannak, amit több helyen is ismertettek… - kezdtem bele

- Újságok! TV! Mindegyik… - Niky

- Igen. Inkább újságok. TV-ből nem tudnánk kideríteni… - én

- Az igaz – húzta el a száját Niky

- De ha ez a valami 15-16 éves korunk körül történt, akkor már rég vissza kellett volna térnie az emlékeknek, nem?! – néztem rá kérdően

- Nem tudom… A szüleink nem mondanak semmit. Pedig ők tuti hogy mindent tudnak. Úgy sokkal egyszerűbb lenne – Niky

- Igen, szerintem is – én

- És mi van ha az álmunknak van jelentősége? Mert ha mindketten ugyanazt a balesetet szenvedtük, ugyanaz a bajunk, és ha most ugyanazt álmodtuk… - kezdett bele

- … akkor lehet hogy az egy közös emlékünk volt. – fejeztem be
Ezután mindketten elgondolkoztunk.

- ÁÁ, nem, ugyan… nem! – tiltakoztunk mindketten

- Mi közünk lenne nekünk a TH-hoz? – forgatom a szemem

- Ez az. Lehetetlen, kész őrültség. Az is őrültség hogy amnéziánk volt. Nem tudjuk, a szüleink nem mondják. Lehet jobb ha nem is tudjuk meg. Lehet teljesen más bajunk van… - mondta Niky

- Igen, nem tudhatjuk. De egy próbát megér. Ne mond hogy te nem vagy kiváncsi. Ha ezekre sikerül rájönnünk, akkor hamar visszatérnének az emlékeink. És úgy már tudnánk miből kiindulni… - mondtam

- Hm… Ebben is van valami. – gondolkozott el

- Ki kell derítenünk hogy pontosan hol és mikor volt. – én

- Igen. – mondta határozottan

- De nem ma. Haza kell mennem, egy csomót kell tanulni – húztam el a számat

- Jha, nekem is. Szerintem majd hétfő délután keresünk – Niky

- Próba van… - csóváltam a fejem

- Igaz. Akkor… akkor majd még beszélünk. Hello – köszönt el

- Hello!

Hazamentem. Tanultam valamennyit, de nem igazán tudtam arra koncentrálni… Már járt a fejemben. A valóság és a nem valóság. Ezután még neteztem, TV-ztem, zenéthallgattam, utána olyan 10 fele lefeküdtem aludni. Reggel fél 8-kor csörgött az ébresztőm. Nagyon kómás fejjel keltem ki az ágyból. Szokásomhoz híven, dünnyögtem egyet magamban, mint minden olyan reggel, amikor suli van xD
”Útálom a hétfőt! Gyűlölöm a hétfőt. Elegem van a hétfőkből… Nem akarok suliba menni. Hogy robbanna fel…” – ezeket dörmögtem magam elé. De lassan sikerült felfrissülnöm. Olyan negyed 9 körül el is indultam a suliba, ami kb. olyan 20 percre volt tőlem. Mikor beértem a terembe egyből lerohant Niky.
- Gyere egy picit! – húzott ki a folyosóra

- Neked is szia! – mondom gúnyosan

- Jó-jó… - mondja szemforgatva – Megint álmodtam

- Igen? Jó neked, én nem. Ennyit akartál? Igen. Akkor mehetünk is vissza – ásítottam egy nagyot

- Neeem! – állított meg – Vagyis… Igen, ugyanazt álmodtam mint eddig – húzza el a száját

- Na látod. Ez az egész amnézia hülyeség – csóválom a fejem

- Nem! Valami bajunk volt. Ha nem amnézia akkor mi? Ha más bajunk lett volna, arra emlékeznénk. De mivel nem emlékszünk, csak amnézia lehet – Niky

- Nekem ehhez még korán van – megint ásítottam egy nagyot

- Mit csináltál te este? – vigyorodik el kajánul

- Mindent, ami miatt szívesen lettél volna a helyemben – mondtam unottan

- Mi? – nézett rám értelmes fejjel

- TV, net, zene… - én

- Jha… - Niky

- Ez most annyira értelmes – sóhajtok egy nagyot

- Mi? – értetlenkedett

- Hát pont ez – én

- Mi?? – nézett rám idiótán

- Mondom, pont ez – nézek rá erőteljesen

- Mi? – megint a nagyon értelmes fejével xD

- Nah jó, én bemegyek, gyere – húztam magam után

Niky inkább feladta, én meg nevettem magamban. Ilyenkor reggel mindig az agyára tudok menni. Niki még durcizott egy kicsit, de ez a morcos kép jól áll neki (a valóságban is… xD). Az a nap dögunalmasan szarul telt, és ezt átvette a hangulatom is. Legszívesebben aludtam volna és nem kívántam hozzászólni senkihez sem. Végre vége lett az összes órának és go haza.

- Akkor ma próba – mondta Niky

- Okay, 5-kor, ugye?! – mindig 5-kor van a próba hétfőn

- Igen – Niky – És majd beszélünk…

- OK, hello! – köszöntem el

- Hi! – Niky

Hazamentem, tanultam valamennyit, és már mehettem is a próbatermünkbe. Mikor beértem már mindenki ott volt, Jason is, és ő csak akkor jön ha kell valami.

- Hello, végre, azt hittem már nem jössz – támadott le

- Hm… Még nincs is 5 óra – mondom szemforgtva

- Nah mindegy, a lényeg hogy akkor mindegyikőtök tudja hogy holnap felléptek Los Angeles-ben?! – nézett mindenkire felváltva és mindenki bólogatott

- OK, akkor kikérlek titeket a suliból – nézett Nikire meg rám, mert a többiek már 18-on felül voltak – és délelőtt próba, délután pihi, vagyis fél 3-kor indulunk, 8-kor pedig koncert – mondta

- Ahha, jó – bólogatott mindenki

- Írtatok dalszövegeket? – nézett megint ránk

- Még nem – én

- Nincs semmi ötletünk – Niky

- Pedig muszály lesz, mert Los Angeles után már venni kéne fel új számokat – Jason

- Oké, majd igyekszünk – bólogattam

- Rendben – Jason – Nah, szerintem a próba menni fog egyedül is. Viszont holnap délelőtt itt leszek

- Ok – mindenki

- Hi! – Jason

- Hi! – mi

Mindenki sóhajtott egy nagyot.

- Hulla vagyok – Amy (gitáros)

- Semmi kedvem próbálni – Jenny (dobos)

- Nah, muszály lesz! – utasítottam őket

- Csak azt ne mond hogy ti nem vagytok fáradtak – nézett Nikire meg rám Alyson (basszusgitáros)

- De, hidd el mi is azok vagyunk – Niky

- Csak holnap Los Angeles-ben fogunk fellépni. Én is nem rég tudtam meg, de ez van. – én

- Ha mindenki ismerni fog minket, szerintetek könnyebb lesz? – nézett rájuk Niky szúrósan

- Ez még semmi ahho képest ami ránk vár… - én

- De csak akkor tudjuk meg hogy mi vár ránk, ha mindent beleadunk – Niky

Mindig is mi ketten voltunk a csapat összetartói, nem hiába vagyunk mi a frontemberek. Először egy karaoke show-on léptünk fel Nikivel, és Jason egyből felfigyelt ránk. Tálcán kínálta nekünk a világhírnevet, és mi belementünk. Viszont nem akartunk szólóban próbálkozni, ezért megtaláltuk Jennyt, Amyt és Alysont. Jason azt mondta, válasszunk egy frontembert. A 3 lány egyből lemondott róla, mert mi ketten hoztuk össze a bandát. Kettőnknek kellett választani hogy melyikőnk legyen. Nem jutottuk semmire. Jasonnak azt mondtuk, vagy mindketten frontemberek vagyunk, vagy egyikőnk sem. Vagyis kiszállunk… De mivel túl ígéretesnek (ego4ever xD) tartott minket, nem hagyta hogy abbahagyjuk… Végül mindketten a banda „vezetői” (már unom a frontember szót, olyan hosszú és nah… mind1 xD) lehettünk.
Szóval ezután sikerült rávenni a többieket hogy próbáljunk. Ez olyan 8-ig eltartott, mert a végére nagyon belejöttünk. Mikor vége lett mi maradtunk ott ketten Nikyvel:
- Szerdán keresünk valamit, hogy hol történt velünk az a valami, OK?! – Niky

- Nagyon ráakarsz erre jönni… - én

- Miért? Te talán nem vagy kiváncsi a múltadra? – nézett rám sejtően

- Hát… de. De az a múlt, az már úgy is mindegy – vonok vállat

- Jajj, ne csináld már! Lehet hogy van valami fontos is a múltban… És mi a magyarázatod a visszatérő álomra? – Niky

- Én már nem álmodtam semmit – vonok megint vállat

- Istenem! Ne vegyél már félválról mindent! – erőszakoskodik

- Jó-jó. Megpróbáljuk, de csak próbáljuk. Ha nem megy, feladjuk. És ezen nem vitázok – nézek rá szúrósan

- Okay, nah jó éjt! Hi! – ment volna ki – Várrj, még valami – Fordult vissza

- Nah miaz? – kérdeztem

- Ez a német akszcentus (nem tom h kell leírni)… Olyan fura. Nem emlékszek arra hogy jártam volna Németben – mondta idióta fejjel

- Tiszta hülye vagy. Ezt a szokást bárki átveheti, mindegy hogy honnan való – mondtam

- De ez olyan túl… túlságosan is németes… „Okay, nah, jah”. – gondolkodott el – Áhh, hagyjuk, hello – ment el

Én csak mosolyogva megcsóváltam a fejem, bezártam a termet és mentem haza.
Este megint álmatlan éjszakám volt… Vagyis, pont az volt a baj hogy túl sok álom volt, amitől nem tudtam aludni. Vagyis nah... A lényeg hogy nem tudtam aludni normálisan, egész este csak összeálmodtam minden szarságot a hülye Tokio Hotelről, valami lányról, meg megint benne voltam én is meg Niky is, de nem így néztünk ki. A Nikire hasonlító lány megcsókolja az egyik pasit… Egy sötét, üres kép… Most egy másik pasit csókol meg… Megint sötét kép… Újra bevillan az előző pasi… Veszekednek… Nem hallok semmit. Mindenki fekete-fehér… Valósághű mozdulatok… Aztán megint sötét kép… most hosszú ideig… zúgó hangot hallok… Most megint nagy csend. Bevillan egy gyönyörű tájkép. Tengerpart. Fekete-fehér, de mintha színes lenne… Nem értem. Két ember, egy pár. Nem láttam kik azok. De boldognak tűntek Hirtelen szúró érzés éreztem a mellkasomban, kipattantak a szemeim, és hirtelen felültem az ágyamon. Rosszul voltam. A mellkasom szorított. Valami égető, szúró érzést éreztem. Mintha valami nagyon nagyon rossz történt volna… Mikor ez enyhülni kezdett, felálltam, de akkor megint visszatért a fájdalom, de még rossz volt. És hirtelen képek ugranak be az álmomból. Egy fiúról. De nem ismerem. Nem tudom ki az. Mosolyog. Álmodok? Nem álmodok. Ez a valóság? Képek… Nevet… Nyitva van a szemem, mégis látom. Csak álom lehet. Nem, nem. Ez már valóság. Nem értem. Mi van velem? Feltűnik az a másik lány. Magam előtt látom… Mint egy szellemet. Álmodok, csak az lehet. És megint az a fiú… Ismerem, ismerős… Érzem hogy ismerem. De mégsem tudom ki az… Nem értem saját magamat… Zenét hallok. Nem tudom honnan, de hallom. Először halk, és a végére egyre hangosabb… Német…”Wir hom uns totgeliebt… Wir hom uns totgeliebt…” Vízhangzik ijesztő hangnemben… Egy nagyon erősen nyilaló fájdalom. Úristen… 

Hirtelen a telóm ébresztője zökkent ki az alvásból. Hihetetlenül nagyon fájt a fejem. Még sosem fájt ennyire. Mikor kinyitottam a szememet, magam előtt láttam az ágy sarkát. Gyorsan felültem. Körülnéztem. A szobám kellős közepén találtam magam a padlón. Aztán megint az ágy sarkára pillantottam, miért is ijedtem meg annyira. Összeszűkültek a szememim. Apró vörös foltak voltak mellette. Egy ideig csak néztem, utána álltam volna fel, mikor meglátom hogy a térdemen egy nagy lila folt van
”Mi a fra…” – gondoltam magamban, de egyből eszembe jutott az este. Mégis mi történt? Mégsem álom volt az egész? Megtörtént? Akkor nem lennék a padlón… Úristen… Én megőrültem, képzelődök, zenét hallok, szellemeket látok, mi van velem?!?
”De az a zene… ismerős volt. Mintha már hallottam volna. Hm… Német?!” – gondolkoztam, de nem jöttem rá. Fél 8 volt. Felmentem a netre és beírtam egy zenelap keresőkébe hogy „Wir hom uns totgeliebt”. Kihozott egy csomó olyat hogy: „Totgeliebt, Tokio Hotel, Tokyo Hotel…” Mindenhol Tokio Hotel.
De hát én csak egy számukat hallottam ezektől… És nem ezt hallottam, az biztos. Akkor hogy emlékszek erre? :S Vagy lehet hogy a TV-ben hallottam… Hm… nem tudom. De mégis… Mi volt velem este? Az a… az a nagyon rossz érzés. Meg mi köze a TH-nak hozzánk? Utáljuk őket, olyan buzik, meg különben is, ha majd Európában is megismernek minket, valószínűleg a TH és a BG ellenség lesz… Megcsörrent a telóm:

- Jó reggelt – szólt bele Niky

- Neked is! Mikorra kell bemenni? – kérdeztem

- Mindig ki vagy kapcsolva! – forgatja a szemeit – Fél 10-re
- Taliznánk már 9-kor? Mondani akarok valamit – mondom miközben kerestem a szám letöltését

- Okay – mondta és letette

Gyorsan összedtem magam, és szokásosan mentem a pláza elé és ott taliztunk.

- Hi girl! - köszönt

- Szijj! – én

- Nah, miaz? – kérdezte

- Üljünk le – mondtam és leültünk a parkba
Mindent elmondtam neki ami este történt. És azt is, amit reggel láttam. Nagyon meglepődött… Vagyis, nagyon-nagyon-nagyon (…)

- Ezt nem hiszem el… - néz előre üresen

- Pedig igaz! És olyan mintha ilyen látnok lennék… - gondolkodok – Csak nem a jövőbe látok… Hanem a múltba.
- Ez olyan… olyan hihetetlen – csóválta a fejét
- Viszont szentem menjünk, mert Jason lebasz – mondtam

- OK – Niky

Szokás szerint mi értünk be utoljára.

- Hol voltatok? – támadott le minket Jason

- Nyugi már, nem néztük az órát – mondtam higgadtan

- És ha fél órát késtek a koncertről akkor is azt fogjátok mondani: „Bocs, csak nem néztük az órát…” – utánozta a hangomat

- Hülye! 5 perc nagy ügy! Nah akkor most kezdjük vagy nem? – Niky mérgesen

- Kezdjük! – mondta Jason szűkszavúan

Ezután egész délelőtt próbáltunk. Jason a hibákat kijavította, és azt mondta, hogy 1000 valamennyi ember vett jegyet a koncinkra  Ez tök jó lesz  Még ma egyikőnk sem evett semmit, ezért hihetetlenül kifáradtunk. Ebédkor annyit zabáltunk mint egy malac… xD Nah jó, nem. De megittunk pár Red Bullt, hogy este a legjobbat hozzuk ki magunkból. Fél 3-kor tényleg elindultunk és 1 napra elegednő cuccot vittünk magunkkal. Az út kb. két és fél órás volt (nem tom h a valóságban mennyi, szal sorry). 5-kor megérkeztünk a hotelba, szép nyugisan bementünk. Niky meg én egy szobát kaptunk, Amy, Jenny és Alyson egy másikat, Jason megint egy másikat. Jason szobája a folyosó végén volt. A miénk a másik végén, Amyéké a közepe fele. Már egyből készülhettünk is a koncira. Először elmentem és lefürödni és rednbe tenni magamat. Olyan fél óra alatt megfürödtem és egy szál törülközőben kimentem, addig Niky ment be fürödni.
- Szerinted jó lesz ha esetleg világhírűek leszünk? – hallottam Niky hangját a fürdőben

- Szentem király lesz! – mondtam magabiztosan

- És ha Európában jobban fogják szeretni a TH-t? – Niky

- Kizárt! Elnyomjuk azokat a… inkább nem mondok semmit. Különben is, biztos megyünk majd Magyarba is, végül is az a szülővárosunk. Ott ezért is sokan fognak minket szeretni – én

- Ha fognak… - Niky

- Jobban is bízhatnál a bandában… De legfőképp magadban… - én

- Okay-okay – Niky szemforgatva

Én elővettem a ruhámat, felvettem, elkezdtem vasalni a hajamat. Szép csend volt, nyugi volt. Már nemsoká március vége, nagyon szép idő volt kint. Nem meleg, de nem is hideg. A szobát átjárták a nap erős sugarai. Ebből a nyugis pillanatomból az zökkentett ki, hogy hallom hogy a fürdőben egy nagyot csobban a víz. Gondoltam csak Niky csinál valamit a kádban vagy a zuhanykabinban (nem félreérteni xD), de inkább rákérdeztem:
- Niky! Jól vagy? – húztam össze a szemöldökömet
Nem kaptam választ, néma csend, zavart. Lépteket hallok. Megint paranoniás lettem. Már úgy érzem hogy olyan, mintha egy filmbe csöppentem volna. Valami olyanba, amiben mindig ugyanaz ismétlődik. A lépteket erősebbnek éreztem. Mintha valaki azzal küzködne, hogy ne essen el.
- Niky! Hahó! Jól vagy?? – kérdeztem ijedten, és mintha most hallottam valami motyogást. Vállat vonva nyugisan folytattam tovább a hajam vasalását, mert gondoltam hogy Niky valami olyasmit mondott hogy „aha”. Aztán hirtelen egy hatalmas nagy csattanás… A földhöz vágtam a hajvasalót és észtvesztve rontottam be a fürdőbe:
- NIKY!!! 

Folyt. köv.

Tudom, ez nagyon váratlan fordulat volt, de csak úgy eszembe jutott, és nem hagyhattam ki... Rem. tetszik! :D