Eltelt a 3 nap. Ez az utolsó napunk a fiúkkal, talán a legutolsó. Fanninak és nekem is, nagyon az az érzésünk, hogy soha többé nem láthatjuk a fiúkat élőben... hogy örökre el kell majd válnunk, pedig csak most alakulnak a dolgok. Bárcsak már nagykorúak lennénk. Mert akkor nem kéne azt csinálnunk, amit a szüleink mondanak. Muszály nekik mindent elrontani?! Oké, így is elég engedékenyek voltak. Hogy egész nyárra elengedtek 4 olyan fiúval, akiket amúgy sem bírnak. De akkor is... Viszont ha nem jöhetünk vissza, annak az eredményét hamar meglátják a jegyeinkben is. Főlleg még az első hetekben. Utánna talán sikerül elfelejtenünk őket. De hát mit is beszélek? Az lehetetlen, hiszen mindennap csak rá kell nézni egy újságra, egy plakátra, egy TH-s boltra... Hogy fogjuk így őket elfelejteni? Valamiért nagyon biztosak vagyunk benne hogy nem jöhetünk vissza, de ezt inkább nem mondtuk a fiúknak. Viszont ennek a 3 napnak minden percét a fiúkkal töltöttük. Már ők is beszéltek a szüleinkkel telefonon keresztül, de nem használt semmit. Holnap reggel fél 7-kor indul a gépünk. Mikor hazamegyünk egyből leállunk a szüleinkkel beszélni, és megpróbáljuk a lelkükre beszélni hogy had menjünk vissza és legyünk magántanulók. Már csak abban reménykedhetünk hogy ez sikerül, de mint már mondtam, ezt erősen kétlem és Fanni is.
Már délután fél 5 volt. 6-an sétálgattunk az utcán és beszélgettünk. Már a hotel felé tartottunk, mert eléggé lehűlt a levegő. Olyan 10 perc múlva már Bill szobájában ültünk és mindenki csak nézett maga elé. Már bennünk volt a tudat, hogy talán már csak pár óráig lehetünk a fiúkkal, utánna lehet hogy soha. Este már 9-kor mentünk aludni, mert hamar kell kelni. Először Georg és Gustav vonul el a saját szobájukba, majd Fanni és Tom is elment Fanni szobájába.
- Nem baj ha itt alszok? - Tom
- nem, dehogy - Fanni
Fél 10-kor már egymás mellett feküdtek és szorosan ölelték egymást. Egyikük sem akarta elveszíteni a másikat. De ez ellen senki sem tehet semmit. Így aludtak el, egymás karjaiban.

Mi eközben Billel eldöntöttük, hogy mindketten nálla alszunk. De egyáltalán nem voltunk álmosak, inkább csak beszélgettünk.
- Nem akarlak elveszíteni - mondta Bill, miközben az arcomat simagatja
- Én se. De nem rajtunk múlik. - hajtom le a fejem
- Szeretlek - lépett közelebb hozzám, miközben a derekamra tette a kezét
- Én is szeretlek - mondtam, mire ő teljesen magához húzott egy megcsókolt. Már fél perc után nagyon bevadultunk. Először a falhoz nyomott és úgy folytattuk, utánna mentünk az ablak felé, és majdnem levertük a függönyt is xD. Én a nyaka köré tettem a kezem, ő pedig a hátamat simogatta, majd egyre lejjebb csúszott keze. Lassan a pólóm alá nyúlt és egy gyors mozdulattal levette. Nem ellenkeztem. Akartam Billt. Az ágy felé közeledtünk. Ő pedig ledöntött és tovább folytattuk a smárolást. Én is levettem Bill pólóját, majd kicsatoltam az övét, majd levettem a nadrágját is. Majd lefogta a kezem és így csókolt tovább. egyre lejebb mennt. Érzékien és finoman puszilgatta a hasam, majd levette a nadrágomat. Már mindketten fehérneműben voltunk. Feljebb csúsztunk az ágyon. Bill hajába túrtam, ő pedig kicsatolta a melltartómat, majd azt is levette.
És megtörtént. Nagyon jó volt. Mindketten akartuk egymást, és szerelmesek is vagyunk. Úgy éreztem ez volt életem legszebb napja, de emellet rosszul is éreztem magam, mert tudtam, holnap talán örökre elmegyünk. Nem tudtam elképzelni az életemet Bill nélkül. Percekkel később már egymás mellett feküdtünk szuszogva, én Bill mellkasára hajtottam a fejem, ő pedig szorosan átölelt.
- Szeretlek - mondtuk egyszerre egymás szemébe, amin mindketten nevetni kezdtünk
- Nem akarok elmenni - mondtam kislányosan, miközben mégjobban hozzábújtam
- Nem akarom hogy elmenj - puszilta meg a homlokomat
Így aludtunk el, egymás karjaiban.

Másnap reggel 5. Csörörg a telefon ébresztője.
- Jó reggelt - mondtam mikor Bill kinyitotta a szemét
- Neked is... vagyis hajnalt... Bár ez nem lesz jó hajnal vagy reggel... - csókolt meg
- Ittmaradunk - ölelem meg
- nem, beszélnetek kell a szüleitekkel - tolt el finoman
- Ohh... nem érdekel. megszökünk - mondom teljesen komolyan
- Ennyire szeretsz? - hajolt Bill fölém
- Szóval te nem hiszel nekem? - fordultam el
- Dehogy nem. - mondta és heves smárolásba kezdtünk, amikor Tom rontott be egy szál boxerben
- Ohh... rosszkor jöttem volna? - vigyorog félálomban
- igen! - vágtuk rá
- Sorry... - ásított egyet - Keljetek fel - mondta végül és kiment
- Ez hülye - jegyeztem meg
- Még hajnal van - Bill
- Akkor is - mondtam miközben kikeltem az ágyból
Szó nélkül összeszedtem a szétdobált a cuccaimat és átsétáltam a saját szobámba. Már a két bőröndöm ott volt az ágyam mellett. Legszívesebben tényleg megszöktem volna... és Fanny ebben a pillanatban Fanny is így gondolta. Lezuhanyoztam és felvettem a már előkészített ruhámat: csípő farmergatya, fehér feliratos póló, sportos kék pulcsi. Miután kivasaltam a hajam, átmentem Fannihoz.
- hello - léptem be és helyet foglaltam az ágyán
- Hello - mondta Fanni aki még a tükör előtt vasalta a haját
- na mizu? - én
- szarul vagyok. Most van az a pillanat, amikor örökre megutálom a szülőket - mondta morcosan
- Na, nyugi. Majd... megpróbáljuk őket elfelejteni... - kezdtem bele
- te is tudod hogy az nem fog menni! - mondta hangosabb hangnemben
- Oké-oké. Látom bal lábbal keltél fel - én
- Oh... bocsi. Csak... nem akarom itthagyni a fiúkat. Jobb lett volna ha nem is találkozunk velük - ült le mellém
- Talán. Bár, azért rengeteg jó élményünk volt velük. - én
- Igen. De ezt én nem fogom bírni - temette az arcát a kezeibe
- Na, majd ezt is megoldjuk valahogy. - próbáltam belé lelket önteni és megöleltem
- Nem, ezt nem tudjuk megoldani. Nem rajtunk múlik - Fanni
- Inkább menjünk a fiúkhoz - toltam el magamtól és átmentünk először Tomhoz
- Hello - léptünk be
- Hello - köszönt, de még mindig nem volt valami friss - Boccs hogy rátok nyitottam - nézett rám
- Semmi - én
- Hm?? - értetlenkedett Fanni
- Csak annyi hogy lesz miről beszélnünk - mosolyogtam rá
- Áhh értem - mosolyog ő is, de mikor újra Tomra néztünk, már nem mosolyogtunk
Odamentünk hozzá és mindketten megöleltük.
- Ne menjetek. Nem hagyhattok itt minket. - Tom
Mi erre nem feleltünk semmit, csak öleltük szorosabban.
- Menni kéne. Már háromnegyed 6 van - húzódtam el
- Igen, menjünk a többiekhez - mondta Fanni, majd összeszedtünk mindenkit. A fiúk sofőrje kivitt minket a reptérre. Útközben alig szólaltunk meg. ha meg is szólaltunk, akkor is csak jelentéktelen dolgokról beszéltünk. Mindenki érezte, hogy ezek az utolsó percek amíg együtt lehetünk. Fél óra múlva talán örökre elválunk, és ezt senki sem akarta. Mindenkinek majd megszakadt a szíve, de senki sem sírt. Mikor megérkeztünk már 6 múlt 5 perccel. Szótlanul kiszálltunk, bementünk és vártunk. 6:15-kor ezt mondták be:
- Kérem hogy a Magyarországra utazó utasok, szálljanak fel a 205-ös Magyarországi járatra!

(Ezt hallgasd: Avril Lavigne: When You're Gone)
- Akkor... - kezdtem bele
- Sziasztok - mondtuk Fannyval egyszerre
Mindketten megöleltünk mindenkit.
Én először Georghoz mentem.
- Csak ügyesen a csajokkal - mondtam és már sírtam
- Hiányozni fogtok - ölelt meg - Vigyázz magadra - mondta mikor elengedett
- Visszajövünk - mondtam bíztatóan, de tudta mindenki hogy nincs igazam.
Ezután mentem Gustavhoz:
- Most ki fog nekem tanácsot adni? - mondta Gustav egy picike mosoly kíséretében
- Jajj, te - öleltem meg szorosan - Mindig hallgass a szívedre.
Mentem Tomhoz:
- Nem tudok mit mondani - mondta Tom és szorosan megölelt
- Vigyázz magadra! Majd minden buliról szép kis beszámolót tartassz nekem. - mondom miközben egyre jobban sírtam
- Úgy lesz. Hiányozni fogsz - mondta meghatódva
- te is nekem - húzódtam el tőlle
És most mentem a számomra legfontosabb személyhez, Billhez. Nem tudtunk egymásnak mit mondani. Csak megfogtuk egymás kezét, és szorosan megöleltük egymást. Azt kívántuk, bárcsak örökre úgy maradhatnánk, de ez nem lehet.
- Szeretlek - nézett mélyen a szemembe, amiben már gyűltek a könnyek
- Én is szeretlek. És ez mindig is így lesz - mondtam és egyre jobban sírtam. Ő letörölte a könnyeimet az arcomról és megcsókolt. Ezt a csókot a bemondó vágta félbe:
- 5 perc múlva indul a 205-ös magyarországi járat, kérem szálljanak be!
- Szeretlek cica - néz mélyen Tom fanny szemébe
- Hm. Így hívtál mikor néztük a várost - idézte fel Fanny a szép emléket - Én is szeretlek. Örökké szeretni foglak - mondta végül, és megcsókolták egymást
- Vigyázz magadra - Tom, miközben Fanny arcáról törli le a könnyeket
Még egyszer megölelték egymást, majd Fanni és én távolodni kezdtünk a fiúktól.
- Hiányozni fogtok - Gustav
- Ti is nekünk - én
- Viggyázattok magatokra - Tom
- Jók legyetek - Fanny
- Majd jövünk... - mondtam úgy, hogy csak Fanny hallja
Integetve távolodtunk el a fiúktól. Mindenki tudta, hogy most örökre búcsút vettünk egymástól. A szüleinket ebben lehetetlen meggyőzni. Vége... vége mindennek. Egyszer vége van mindennek, ahogy ennek is. Hátat fordítottunk, és siettünk a gép felé, de mielőtt még felszálltunk volna, egyszer visszanéztünk. Ezután mindketten szép lassan felszálltunk a gépre. Még az ablakból néztük a fiúkat, aztán percek múlva felszálltunk. Mindkettőnk sírva fakadt. Úgy éreztük, ezzel vége az életünknek, abban a percben legszívesebben meghaltunk volna. És a fiúk se voltak vele máshogy. Otthagytuk a legjobb barátainkat, a szerelmünket... örökre... Az úton alig beszéltünk valamit, csak sírtunk vagy pedig gondolkoztunk. Elhatároztuk, hogy mindegy hogy hogy, de akkor is visszamegyünk a fiúkhoz, és az egész életünket velük fogjuk leélni. De még mindig tudtuk hogy hiába határozunk el bármit is, egyszerűen nem fog sikerülni. El kell őket felejtenünk, ki kell vernünk a fejünkből őket és élni kell tovább az életünket a fiúk nélkül. De hogy ez menni fog-e? Azt még nem tudjuk. Muszály lesz mennie, különben belehalunk. Azt kívántuk, bárcsak visszafordíthatnánk az időt a koncert előttre. Ha nem megyünk el a koncertre, ha nem szidkózunk hogy nem kaptunk még autogramot sem, ha nem tévedünk el, ha nem talál ránk Bill... ez az egész nem történt volna meg. Mindenkinek könnyebb lett volna. Senkinek sem kellett volna szenvednie... Erről eszembejutott a Rette mich:

Gyere, és ments meg, mert elégek belülről
Gyere, és ments meg, nem bírom tovább nélküled
Gyere, és ments meg, ments meg, ments meg...

Délután 2-kor már mindketten a szobámban voltunk és szorgosan írtunk 4-4 levelet. Elköszönő leveleket. Igen, beszéltünk a szüleinkkel. Nem mehetünk vissza, soha többé nem találkozhatunk a fiúkkal. Teljesen összetört a szívünk, de el kell felejtenünk őket. Rájöttünk, hogy nincs értelme feleselni, kiabálni, durcizni, koplalni, nem tanulni... hiszen így csak rosszabb lenne. A helyes megoldás, hogy megpróbálunk nem rájuk gondolni. És így idővel el tudjuk őket felejteni. A szobáinkról levettük a TH-s posztereket és kidobtuk. Minden TH-val, a fiúkkal kapcsolatos dolgot kidobtunk. Viszont 1-1 fényképet mindketten megőríztünk. De azt mélyen a szekrény belsejébe zártuk...